Pio atya - a csodák embere

Írhatnék életrajzi adatokat, elemezhetném a csodatételeit, évszámokat közölhetnék életének főbb állomásairól – de nem teszem. Igaz, bevallom, a témában született első írásom valóban ilyen volt. De ott mozgolódott bennem továbbra is egy gondolat, hogy ez tényleg hozzá méltó írás lenne?

Hamar rájöttem, hogy Pio atya különlegességét és nagyságát nem tudnám ezen írásommal minden igényt kielégítő módon kifejezni, éppen ezért megpróbálkozom annak a megfogalmazásával, hogy nekem mit jelent ő.

Az olvasó szeme előtt csak akkor kezd feltárulni ritkaságszámba menő élete, és az igazi jelentősége, amikor már számtalan életrajzi cikken átrágta magát, és megnézte a róla készült filmeket is. De a sok évszám és adat között hajlamosak vagyunk elsiklani a lényeg felett: nekünk mit adott az ő tevékenysége?

Ismerkedjünk meg vele közelebbről: Francesco szegény családból származott, szülei földműveléssel foglalkoztak, ő maga is állatokra vigyázott, így tanulmányait később kezdte meg. Kisgyermek kora óta látomásai voltak, Jézus és Szűz Mária tanította őt elmondása szerint. Nagyon fiatalon tudta, hogy barátnak akar állni, végül 15 éves korában sikerült csatlakoznia a morconei Kapucinus Ferences Testvérek Rendjéhez, ekkor kapta meg a Frater Pio nevet is. Innentől kezdődtek életében a szokatlannak számító történések. Ezek egyike volt a gyakran jelentkező lázroham, amikor közel 48°C-ra is felszökkent a láza. Igazán viszont a stigmák megjelenése ment csodaszámba.

A szentek mindig tanítanak minket valamire. Másabbak leszünk, miután megismertük őket. Pio atya élete is pontosan ilyen.  Minél többet olvastam róla, annál inkább megszerettem őt. Sokáig töprengtem azon, mi is fogott meg benne ennyire.

Aztán a filmet nézve észrevettem, hogy az ő személyét valami varázslat-féle lengi körül, amire csak kisgyermekkoromból emlékszem. Néztem őt és elhittem, hogy a csodák léteznek, szinte valóságosnak éreztem minden csodát. Azt hiszem ez az, ami benne ennyire eleven volt. Jött a századfordulón, a háborúban, és a maga egyszerűségével és végtelen alázatával megmutatta nekünk, hogy nem a világ szürkült be, hanem mi magunk. És lehet még csodálatos az élet, ha mi is elhisszük.

Még idős korában is olyan szemekkel nézte a nagyvilágot, amire manapság már csak a kisgyerekek képesek. Elhitte, hogy az élet maga varázslatos, és tudta, hogy léteznek csodák. Tudta, hogy amire teljes szívéből vágyik, az valóra válik. Végtelen szelídségének és közvetlenségének köszönhetően elnyerte az emberek bizalmát.

Talán ennek a gyermeki tisztaságnak volt köszönhető a számottevő ereje is:  a gondolatolvasás, a bilokáció, és a többi ritka képesség, amit ő sosem vallott magáénak, inkább hálával megköszönte az Égieknek.

Az én szememben azonban voltak sokkal nagyobb képességei az imént említetteknél: az a derű, ami egész életében jellemezte őt, az alázat, amivel a mindennapi feladatait tette, és az a mérhetetlen szeretet, amivel az Égiekre, és környezetére gondolt minden pillanatban. Ez az, ami igazán naggyá teszi őt, és amiről érdemes lenne példát vennünk.

Sokszor elvakítanak minket a képességek, és nem vesszük észre a látszat mögött a valóságot. 

Felmentjük magunkat a teljesítés alól, mondván, hogy nem vagyunk szentek, holott a felszín mögött észre sem vesszük az igaz értékeket, amik – szerintem – az igazi tanításuk. 

Pio atya a csodák embere. 

Jött, és megértette velünk, mennyire el vagyunk tévedve az igaz valóságtól. 

Mennyire messze járunk, amikor azt hisszük, csak az igaz, amit meg tudunk vizsgálni, csak az létezik, amit meg tudunk érteni. Ezt továbbra is őriznünk kellene, ezt az érzést be kellene építenünk az életünkben, és minden pillanatban elhinni: a világunk egy csoda.

1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatták, romlatlan testéhez még ma is emberek ezrei zarándokolnak el. Nem csak életében örvendett nagy népszerűségnek, hanem a mai napig egyike a legkedveltebb szenteknek. 

Az életéről szóló film: