Kit nevezhetünk harcosnak?

 A küzdősportok és a harcművészetek között van egy lényeges különbség. Küzdősportnak nevezhetünk bármit, aminek a lényege, hogy legyőzzük a másik felet, a harcművészetek, viszont mindig a magunk felé irányuló küzdelmet hangsúlyozzák. Önmagunk csiszolása lelkünk edzése a cél. Mindez azért, hogy saját magunkat legyőzzük, szembenézzünk saját gyengeségeinkkel, félelmeinkel, hogy aztán ha vége a belső harcoknak, béke költözzön szívünkbe. Ezért a békéért küzd az összes harcművész. Az ellenfeleink sem ellenségeink, csupán segítenek rávilágítani saját gyengeségeinkre. Van viszont egy életforma, amit nem azonosíthatunk csupán azzal, hogy valaki harcművészetet tanul. A harcos annál sokkal több.

A harcos nem haragszik ellenfelére, nem gyűlöli, mert tudja, hogy ő sem rossz, csupán tudatlan, nem ért fejlődésének arra a szintjére, amikor felismeri saját hibáit, vagy egyszerűen csak más elveket vall. Ha ellenfelében zavarja valami, tudja, hogy magában kell keresnie a hibát, nem a másikban, és addig keresi lelke mélyén megbúvó tüskét, míg hamuvá nem tudja égetni végtelen hite tüzében, így edzve lelkét kikezdhetetlenné. Mindig arra törekszik, hogy minden feladatot hibátlanul oldjon meg, tudása legjavát adva, de ha mégis hibát vét, ahelyett hogy magába roskadna, és önmaga ellen fordulna haragja, áldásként fogja fel, hogy még életben van és tanulhatott az esetből. Mindig tanulni akar mindenből. A harcos nem könyvekből tanul, a harcost a tapasztalata teszi harcossá a megtapasztalás edzi élete végéig, s talán még tovább is.

A harcosra legbelül nincs hatással a környezete, lelke mindig derűs, legyenek jók vagy rosszak a körülmények, viszont mindig alkalmazkodik az adott viszonyokhoz. Tudja, hogy nem léteznek problémák, csupán megoldásra váró feladatok, és így tekint a világra. Tudja, hogy nem ő a legjobb, mert egy folyton fejlődő, változó világban, sosincsen egy állandó legjobb, így tudja, hogy nem is legyőzhetetlen, viszont mérhetetlen alázata és józansága megvédi őt attól, hogy tőrbe csalják.

Sosem merül el annyira egy helyzetben, hogy ne tudja átlátni, mert tudja, amint elveszti objektivitását, sebezhetővé válik. Fölöslegesen nem fitogtatja erejét, de ha használnia kell, nem fél senkitől és semmitől. Mivel folyton a jelenben él, nem nyugtalanítja se a múltja se a jövője. Saját útját járja, így tudja, hogy nem kell a jövővel foglalkoznia, csupán azzal, hogy a jelenben az útján maradjon, és azon haladjon tovább, bármerre is vigye aztán. A harcost az különbözteti meg másoktól, hogy megállíthatatlan. Nem azért, mert sosem kerül padlóra, hanem azért mert ahányszor elbukik, annyiszor áll fel, s miután lerázta magáról a fájdalmát, nagyobb lendülettel megy tovább, mint előtte.

A vereséget is méltósággal fogadja, és nem tűri, hogy bárki is megsajnálja, mint ahogyan ő sem sajnál senkit, de segíteni akar mindenkin.

S hogy megtörhetetlen-e?

A válaszban benne van a lényege, mellyel egy mondatban kifejezhető egész lénye:

Testét nehéz megtörni, lelkét lehetetlen.